Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A szicíliai empedoklész és a szofisták

2008.03.02

Empedoklész (Kr.e. 497-432)

Polihisztornak nevezhető, ugyanis nem csak filozófus, hanem fizikus, politikus, költő, sőt sokak szerint varázslással is foglalkozott. Mint ifjú hallgatta Xenophanészt, aki lenyűgözte. Rövid politikai pályát futott be, majd végleg a bölcselet kedvelője lett. Beiratkozott Szicíliába egy píthagoreusok által vezetett iskolába. Ott szívta magába a lélekvándorlás tanának és a mágiának erős szeretettét. Egyiptomba utazott, hogy tanulmányozza a keleti papok mágiáit és praktikáit. Megismerkedet a telekinézissel, a hinózissal, gondolatolvasással, melyek annak a kornak elismert tudományai voltak, és komoly eredményeket értek el ezeken a szakterületeken. Akragaszban járvány tört ki, s rájött, arra hogy a város alatt található folyó szennyezet és ez idézte elő a járványt. Két elvezető csatornát építetett a saját költségén és a járvány hamarosan el is múlt. Ez a cselekedete tovább fokozta népszerűségét és tiszteletét. Ő írta meg a centrifugális erőt. Lényegében kozmogónia, azaz a világegyetem, a kozmosz létrejötte. Egyfajta fejlődés elmélete volt: kezdetben, az őstengerben növények; belőlük végtagok, lábak, kézszerű mellső végtagok, végtagcsökevények fejlődtek ki, majd miután nemzéssel tovább szaporodtak megjelentek a fajok, genusok, s azon belül a speciális egyedek. Mindennek a módja a természet kiválasztódás. Csak a legéletképesebbek és alkalmazkodni tudók maradtak fenn. Szerinte 4 őselem volt. A víz, a tűz, a levegő, és a föld. Azok keveredése hozta létre a különféle létezési formákat. A keveredés irányítói: a szeretett (philotész) és a viszály (neikosz). A két őserő küzdelme történelmi periódusokban bontakozott ki: kezdetben philotész, majd növekvő neikosz, hogy majd az idők végén ismét visszaálljon az archaikus állapot, a szeretet ereje. A négy őselemet egy „ötödik lényeg” „quinta essentia”, az éter, mintegy a csillagok anyaga kapcsolja össze a szeretet illetőleg a viszály túlsúlyba kerülése mértéke szerint. Szofisták: bölcseknek nevezték magukat és szeretek csavarogni. Mindent megtámadtak és mindent kétségbe vontak. A filozófia történetében a szofisták jelentős paradigmaváltást jelentette. Újfajta történelmi, gazdasági és társadalmi helyzet áll elő, ami megkerülhetetlené tette a gondolat, szellemi irányváltást. A Kr.e. V. század Athénjában a „szófisztész”, tehát a bölcs férfiú elnevezést alkalmazták.